Elment Jakab Laci. Halála után legendák keringtek róla. Sokan galamb képében vélték újra
látni, míg mások egyszerűen nem hitték, hogy nincs többé velünk a magyar katonai
hagyományőrzés fenegyereke. A Tavaszi Hadjárat mezsgyéjén -, Nagykátán – 2004. június 17-
én temettük őt. Az alábbi írás neki állít emléket.
A patkolókovács
Fénylő szőrű, büszke tartású, izgága paripa lépked, toporog Jakab László tiszainokai
patkolókovács faluszéli parasztházának udvarán. Lassódj te ! – mordul a vascipő igazító a
rémült tekintetű nemes állatra, amely pedig már nem először készül a kopott patavédő
ünnepélyes leváltására. A múlófélben lévő nap sugarai pirosra festik a pusztai égboltot, bíbort
terítenek a közeli vízfoltokból visszatükröző nádasra, barnásvörösbe öltöztetik a nyugtalan pej
csikót.
Lágy tiszai szél lengeti a patamester szakállát, borzolja a ló hosszúra nőtt sörényét, s közben
napbarnított, izmos karú alföldi legények vezetgetik a lassan nyugvó csodaszépet. Színét
vesztett öreg táskában, nehéz hangú szerszámok zörrennek, és rendeződni látszik a kép: ló áll
három lábon, markos, varkocsos fiú tartja a negyediket, siheder fogja a kantárt, kovács feszíti
a használt patkót.
Mikor mesterünk megszabadítja a hátast régi cipőjétől, elhalt szaruréteget metsz a
hordozószélről, s készítgeti a szögárkot úgy, hogy nehogy a benyomuló szög megerelje vagy
megnyilalja a lovat. Mert ha ereli, az elevenbe hatolás okán, ha nyilalja, a tartós nyomás miatt
sántítja a szerencsétlent. Mikor már a patkolás tudója eleget csípett a szélről, leteszi a ló lábát,
léptet előre és hátra, szúrós tekintettel figyeli a járást, majd reszelővel itt-ott, az újra három
lábra álló patáján egyenget, igazgat. A szomszéd házból ez alatt tehenek bőgése hallatszik és a
késő délutáni fejés finom, édeskés illata csap át a vesszőkerítésen.
Kovácsunk keze a méretre szabott patkó után nyúl, s a jól előkészített patára illesztgeti azt
olyanformán, hogy a nyírközép legyen a támpont, mert ahhoz igazodik – mint csöndesen
mondja – a belső és a külső szél. Gyakorlottan méricskél, látszik rajta, hogy sokadszorra
csinálja, amit csinál. Néha rá-rá szól a lóra, mert a gyerek aki fogja, izzad alaposan, sokszor
alig bírja tartani a minden áron szabadulni vágyó állatot.
Aztán persze a rövid ideig tartó ribillió után mindig helyre áll a bármikor felborulni képes
rend és ilyenkor a munka folytatható. Helyére kerül végre a vas is, csakúgy hidegen. Az első
patkószögek után újabb bizonyságtevő léptetés a vastalp rendes fekvése érdekében, majd a
további méretes és rögzítő szögek is szépen rátalálnak helyükre. A patából kibúvó
vashegyeket erős kalapács hajlítja rögvest lefelé, nehogy a kis szúró dárdák a makrancoskodó
jószágnak akaratlanul is fegyverévé váljanak. Az ütőszerszám a nagy szorítású, bütykös ujjú
marokban fémreszelőre cserélődik, hogy a szögfejet beültethesse a szögárokba, s kicsivel
később a szöglukba.
A módosult körmök nagy ismerője, a hátfájós ember szenvedő mozdulatával egyenesedik.
Ismét erőre kap és sosem tisztított disznóbőr kötényéről száz és száz reszelék hull a gyepre.
Arcán és nyakán folyik a víz, inge nedvesen hátához tapad, s kis pihenőidőt nyervén, ekként
szól: bakkra! Hármas tartású alacsony álvány kerül elő, s arra eresztik a sorsába beletörődni
látszó patás első lábát. Emberünk fogóval, hajlított hátú szöghegyeket csippent, hogy aztán
eltüntetése végett, a szögcsonkoknak lásson egy finomabb fajta ráspollyal. Kis simítás még itt
is, ott is, aztán hagyja az öreg járatni egy keveset az észrevehetően megkönnyebbülő “paci-
enst”.
Jakab mester rövid szünetet engedélyez magának. Kötényét odébb hajtván benyúl
nadrágzsebébe, ahonnan izzadságtól nedves cigarettás dobozt kotor elő. Elégedetten nézi
munkája gyümölcsét, miközben komótos mozdulatokkal szájához emeli a szűrő nélküli
dohányrudat, s annak hegyére rápillantva, jó ízűen rágyújt. Egy közeli tölgy rönkjén ülőhelyet
keres magának és a mellette lévő faasztalról demizsont emel le. Üvegpoharába piros bort tölt
csordultig. Perceken át élvezettel kortyingat, és el-el tűnődik: hogy is volt, mint is lesz – aztán
feláll. Fejét megvakarja, kezeit összedörzsöli erősen, tenyerét összeütve nagyot csap, s annyit
mond csak, hogy: no gyerünk! Aztán munkához lát megint, hiszen nincs még fönn az összes
patkó.
Fülöp TiborZoltán
Fotók:
véncsicsó8: Jakab László, mögötte Ferenczi János
véncsicsó4: Vasas Zsolt (Savó Imre), Balla Zoltán (Szikra Palkó), Jakab László (Vén Csicsó), Ferenczi János (Pisze Matyi)
véncsicsó6: Felvonulás a Hősök terén. Itt még együtt a Történelmi Lovas Egyesület képviseletében. Jakab László, Balla Zoltán, Fülöp Tibor Zoltán,
Ferenczi János (Fénykép: Józsa Christine)
